Tisztelt emlékező közösség!
Aradon október 6-a nem csak a nemzeti emlékezet része, hanem a város történetéé is. 1849 óta Arad neve elválaszthatatlan a tizenhárom vértanú nevétől.
Ezért itt az emlékezésnek is más a súlya: nem egy távoli történelmi eseményt idézünk fel, hanem annak a történetnek egy részét, amely itt, ezen a helyen történt.
Aradon október 6-a nem egyszerűen történelem: annak a városnak a jelenében emlékezünk, ahol mindez megtörtént.
177 év távlatából könnyű az aradi tizenhármat egyetlen történelmi jelképként látni. Pedig különböző származású, nyelvű és életútú emberek voltak, akiket végül egy közös politikai és nemzeti ügy kapcsolt össze. Talán éppen ez teszi történetüket ma is aktuálissá: a különbségeiknél fontosabbnak tartották azt, amit közösen képviseltek.
Október 6-a arra is emlékeztet, hogy a szabadság története soha nem lezárt történet. Minden nemzedék örököl valamit abból, amit az előtte járók megszereztek, és hajlamos nagyon gyorsan természetesnek tekinteni azt.
Mi, romániai magyarok ezt pontosan tudjuk. Sok minden, ami ma a hétköznapjaink magától értetődő része, egyáltalán nem volt magától értetődő. A magyar iskola, az anyanyelvhasználat, a saját intézményeink, a politikai képviseletünk mögött évtizedek munkája, vitái és küzdelmei vannak. Valakinek minden egyes alkalommal ki kellett állnia értük.
És ebből azt is megtanultuk, hogy a saját ügyeinkben elsősorban magunkra számíthatunk. Lehetnek és kellenek is szövetségeseink, de helyettünk senki nem fogja megszervezni a közösségünket, működtetni az intézményeinket vagy képviselni az érdekeinket. Ami nekünk fontos, azt nekünk kell napirenden tartanunk.
Ha mi nem mondjuk el, mire van szükségünk, más nem fogja elmondani helyettünk. Ha nem élünk a jogainkkal, azok könnyen csak papíron, vagy ott sem létező jogok maradnak. És ha nem tartjuk fenn az iskoláinkat, intézményeinket, közösségeinket, önmagában semmilyen törvény nem fogja megtartani őket.
Ezt az elmúlt évtizedekben megtanultuk. Azt is, hogy egy jog megszerzése és egy jog megtartása két különböző dolog. Amiért tegnap még küzdeni kellett, azt ma talán természetesnek vesszük. DE hogy holnap is természetes legyen, azért ma nekünk kell dolgoznunk.
Aradon ennek különös súlya van. Itt nemcsak őrizzük egy szabadságküzdelem emlékét, hanem nap mint nap szembesülünk azzal is, mit jelent közösségként megmaradni, intézményeket fenntartani, jogokkal élni és jövőt tervezni.
Nem kell kevesebb magyarnak lennünk ahhoz, hogy jó polgárai legyünk ennek a városnak és ennek az országnak. És nem kell elhallgatnunk saját történelmünket ahhoz, hogy tiszteljük másokét. A kettő nem zárja ki egymást. Ahogy az sem, hogy együttműködünk másokkal, miközben pontosan tudjuk: a saját közösségünkért a felelősséget nekünk kell vállalnunk.
Az aradi tizenhárom története 177 év alatt nem azért maradt velünk, mert minden októberben ugyanazokat a mondatokat elismételtük. Azért maradt velünk, mert minden nemzedéknek volt dolga vele.
A mi nemzedékünknek már nem kell szabadságharcot vívnia. Nekünk sokkal hétköznapibb feladat jutott: megtartani és működtetni azt, amit mások előttünk megszereztek, és hozzátenni azt, amit a következő nemzedéknek nekünk kell megszereznünk.
Mert ami ma természetes, azért tegnap valakinek meg kellett küzdenie. És hogy mi lesz természetes holnap, az már a mi, mindannyiunk felelőssége.
Tisztelet az aradi vértanúk emlékének!
by 