Az RMDSZ Arad megyei szervezetének javaslatára január 25-én, a Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén Balta János, a Nyugati Jelen munkatársa vehette át az Ezüstfenyő-díjat Kelemen Hunortól, az RMDSZ szövetségi Elnökétől. A kitüntetettet a díjról és az addig vezető hosszú útról kérdeztük.
– Gratulálunk a kitüntetéshez! Véleménye szerint mivel érdemelte ki az Ezüstfenyő-díjat?
– Köszönöm szépen a gratulációt! A kérdést én is feltettem önmagamnak, és őszintén meglepett a kitüntetés. Semmi különöset nem tettem, csak végeztem az újságírói munkámat. Feladatomnak tartottam a szórványmagyarság kis közösségeinek az építését, a köztük felmerülő nézeteltérések elsimítását, a magukra maradottaknak, az elesetteknek a megsegítését. Akkor is, ha ezzel le kellett mondanom a sajtó egyik alapvető erényéről, a szenzációkeltésről. Mert igaz ugyan, hogy a torzsalkodók közötti ellentétek kiélezésével, felnagyításával bizonyára sokkal érdekesebbé, olvasottabbá tehettem volna az írásaimat, de – meglehet – életre szóló haragok, az ellentétek elmélyítése árán tehettem volna, amire azonban soha nem vitt rá a lelkem. Mert közösséget rombolni, embereket egymásra uszítani a legkönnyebb, míg építeni, barátságokat újraéleszteni csak a segítő szándékkal megáldottaknak a kiváltsága.
– Miért mondta, hogy meglepte a kitüntetés, hiszen a lapjánál nyugdíjasan is viszi a „száguldó riporter” szerepét, több rovatnak is dolgozik, és mindennek a tetejében ön felel az újságnak öt megyében való terjesztésért is?
– Csak azért, mert az említett munkaköröm mellett régi bútornak számítok az érdekvédelmi szövetségnél is, amelynek 1989 decemberében beválasztottak az első, tíztagú vezetőtanácsába. Megbíztak az arad-pernyávai szervezetnek a létrehozásával. Végig házaltam a városnegyedet, ahol 442 taggal megalakítottam az RMDSZ pernyávai tagszervezetét. A kerületben az első választásokon határtalan lelkesedéssel, bármilyen napidíj vagy kompenzáció nélkül egész éjjel számláltuk a szavazatokat és leírhatatlan boldogsággal töltött el, amikor kiderült: a körzetünkben mi győztünk a román pártok előtt! Több mint 10 évig vezettem a pernyávai szervezetet, nagy terveket szőttünk, de közben belső munkatársnak hívtak az újsághoz, ahol hasonló lelkesedéssel dolgoztam. Az RMDSZ-nél betöltött tisztségem miatt azonban rengeteg támadás ért, ezért választanom kellett az újság és a politikai pálya között…
– Végül is az újságírás mellett döntött?
– Igen, mert úgy éreztem, így többet tehetek, hatékonyabban szolgálhatom a szórvány magyarságot.
– Ez azt is jelenti, hogy ez a periódus volt életének az egyik legkritikusabb időszaka?
– Valóban, mert egy ideig nem találtam önmagamat, nem tudtam pontosan hova sorolni, de az ellenzéki magyar politikai tömörüléseknek a megyében történt megjelenésekor megértettem: nekünk, a magyar sajtónak, a hitelünk megőrzése érdekében, meg kell tanulnunk az egyenlő távolságtartást, a tárgyilagos megközelítést. Azóta az RMDSZ mellett én foglalkozom az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács híreinek megírásával is. Minden szervezethez megpróbálok pozitívan, egyben tárgyilagosan is viszonyulni.
– Mi ösztönözte munkájában és kitartásában? Újra megkérdezem: véleménye szerint, miért kapta meg az Ezüstfenyő-díjat?
– Újra azt válaszolhatom: pontosan magam sem tudom. Egyet azonban állíthatok: eddig nem halmoztak el a dicséretekkel, még kevésbé a kitüntetésekkel, azzal együtt, hogy nem egy jelenleg befutott, közismert politikusnak az útját egyengettem. Úgy érzem, a kitüntetésem soha nem született volna meg Faragó Péter parlamenti képviselő, RMDSZ megyei elnök nélkül, akinek mindjük közül talán a legkevesebbet segítettem. Éppen ezért őszinte köszönettel tartozom neki és fiatal csapatának.
– Eddigi pályafutása során melyik volt a legszebb, legemlékezetesebb élménye?
– Soha el nem felejtem a Szabadság-szobornak a várfogságból való kiszabadulását, amelynek a helyszíni riportját én írhattam meg, és az elhúzódott, viszontagságos felállításáról is rendszeresen írtam.
– Mit jelent Önnek az Ezüstfenyő-díj?
– A népem, a szórványmagyarsággal való további sorsközösség-vállalást. A visszafordíthatatlan és végleges elkötelezettséget. Ha a feleségem élne, bizonyára nem hagyná, így azonban nyugdíjasként sem gondolok a visszavonulásra, mert a népem szolgálata életemnek az értelme, bármilyen kitüntetés nélkül is.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
by 