Gyászoló magyar honfitársaim!
Bárki bármit mond, jelenlétünkkel és a szívünk legmélyén őrzött gyásszal ma is bizonyítjuk, hogy Arad gyertyái kiolthatatlanok. A gyertyák világítanak, mert hőseink tettei példaértékűek, emlékük kitörölhetetlen.
Ezért is külön öröm számomra, hogy aradi civil szervezetek a hagyományos október 6-i főhajtásunk, megemlékezésünk napja előtt minden esztendőben rendre kiállításokkal, kötetekkel vagy más programokkal éltetik ezt a gyertyalángot. Amelyik elsősorban a fiatalok, a következő nemzedékek irányába sugározza fényét, hisz a jövőben az ő kötelességük lesz a megemlékezés, a 13 vértanú emlékének ápolása. Ebben az esztendőben is megtekinthető a vértanúk emlékéhez fűződő kiállítás az ereklyemúzeumban, és külön felhívom a figyelmet az Arad, a magyar Golgota című kötetre. Mindkettő ékes bizonyítéka annak, hogy a vértanúk városában az áldozatok emléke tényleg kiolthatatlan gyertyaláng.
Kedves egybegyűltek!
Az elmúlt évtizedekben magyar társadalmunk megosztottá vált az ideológiai- politikai-gazdasági törésvonalak mentén. Sajnos emiatt mindennapossá vált a sok évtizedes barátságok széthullása, az összetartó családok szétbomlása is. Szülő gyermekkel, testvér testvérrel néz egymással farkasszemet a törésvonal egyik és másik oldaláról.
Pedig számukra is mutatnak példát az aradi vértanúk. Emlékezzünk csak arra a jelenetre, amikor a kivégzésre váró Vécseynek már nem volt kitől elbúcsúznia és odalépett Damjanich holttestéhez. Történelmi tény, hogy a két ’48-as hős közötti korábbi nézeteltérések a történelmi törésvonal szemben álló oldalaira sodorta őket. Mégis, a halál kapujában az arisztokrata Vécsey odalépett Damjanichhoz, lehajolt, és megcsókolta a szerb paraszti ivadék kezét.
Ha ez nem követendő, ha ez nem példaértékű az összefogásra magyar és magyar között, akkor vajon mi lehetne az?
Persze, joggal válaszolhatják Önök, hogy mai világunkban már nincsenek történelmi hősök, és ugyan mi szükség a XXI. században hasonló gesztusokra?
Talán igazuk van a berzenkedőknek, de csak fele részben. Valóban, ma már nincsenek történelmi hősök, viszont a felebaráti gesztusok, a másképp gondolkodók elfogadása kötelező nemzetünk túlélése szempontjából. Különösen itt, az anyaország peremén is túlra sodródott Partiumban. Beszélgessünk, vitázzunk egymással akár a hangos szó erejéig, de sose kételkedjünk vitapartnerünk jóhiszeműségében. Abban, hogy mindegy, hogy a törésvonal melyik oldalán állunk, a célunk közös, a célunk magyar.
Mert milyen remek gesztus a megbocsátás, a másik elfogadása. Milyen remek érzés egy zajos vita utáni kézfogás, baráti ölelés.
Drága magyar honfitársaim!
Alkalmasint biztosan gondoltak arra, hogy amennyiben a történelem sodra számunkra kedvezőbb, akkor Erdély, beleértve a Partiumot és talán a Bánságot is, Európa második Svájca lehetne. A történelmi gondolatjátékkal én tökéletesen egyetértek, hiszen ezt a régiót még egy évszázaddal ezelőtt is szorgalmas, a szó legnemesebb értelmében vett lokálpatrióták lakták, építették, fejlesztették.
Olyanok éltek Aradtól Besztercén és Nagyszebenen át Székelyudvarhelyig, akik nemzetiségtől, vallástól függetlenül tulajdonképpen jól érezték magukat a szülőhelyükön. A mesteremberek pedig külföldre nem menekültek, hanem tanulni mentek.
És mit tapasztalunk, mit élünk át most, száz évvel a román egyesülést követően? Hogy a többségi román hatalom mai napig adós nekünk egy modern, a fejlődés útján haladó országgal! Egy olyan országgal, amelyben minden itt élő állampolgár megtalálja a helyét, a jövőjét, ahol minden itt élő nemzetiség biztos lehet abban, hogy a jogait, a kultúráját, a hagyományait sosem csorbítja egyetlen miniszteri rendelet, egyetlen törvény sem!
Mi magyarok olyan országot akarunk szülőföldünkön, ahol végre nem kell naponta megvívott barikádharcokban védeni a kisebbségi jogokat. Még azokat is, amelyeket már kivívtunk egyszer. Bevallom önöknek férfiasan, hogy számomra is hatalmas kérdőjel, miképpen kászálódhat ki ez az ország a jelenlegi mocsárból. Kérdőjel, mert nem mi magyarok vezetjük az országot. Kérdőjel, mert sajnos nem mi szabjuk meg Románia irányvonalát.
Kedves egybegyűltek!
A széthullott román belpolitika nem szabad, hogy megállítson bennünket. Az elmúlt évszázadokban bebizonyítottuk, hogy tudjuk, értjük, történjék bármi a nagypolitikában, nekünk egyetlen feladatunk van: bátran, hangosan és határozottan jelezni, hogy VAGYUNK. Mi magyarok – vagyunk! Hirdetni hangos szóval, hogy Románia mégsem nemzetállam, emlékeztetni mindenkit arra, hogy a romániai magyarság az ország legjelentősebb kisebbségi ereje. Akikkel számolni kell, akik minden választáson kötelezően bizonyítják jelenlétüket.
Isten minket úgy segéljen!
by 